„Minden anya haza várja a fiát."
2017.10.31.
„Minden anya haza várja a fiát.

Topor István írása. Jelen munkával emléket kívántam állítani mindazoknak a magyar családoknak, akik gyermeküket, gyermekeiket áldozták fel a Nagy Háborúban. (A cikk címe a Kárpátokban megfújták a trombitát című első világháborús katonanóta második sora.)

Az első nagy világégésben magyar családok milliói adták a hazának legdrágább kincsüket, gyermeküket, gyermekeiket. Ki egyet, de a többség kettőt, hármat vagy akár többet is. Reszketve és imádkozva várták fiaik hazatértét. Szerencsések voltak, akik ha sebesülten is, de viszont láthatták gyerekeiket. Nagyon sok család élete azonban gyászba borult, mert fiuk a harctéren vagy súlyos sebektől szenvedve kórházban vesztette életét. Írásomban olyan családok feldolgozhatatlan fájdalmát szeretném megmutatni, akik több fiút is elvesztettek.

A Miklóssy család Debrecen tekintélyes, köztiszteletben álló családja volt. Miklóssy Gyula géresi földbirtokosnak négy fia, Dezső, Béla, Sándor és Gyula került a harctérre a Nagy Háború kirobbanásakor. A fiúk haza iránti elkötelezettségét Gyula fogalmazta meg testvérének Ágnesnek egy 1914-ben írott levelében. Ezt írta: „Kedves Ágicám! Ne búsulj azon, hogy be kell mennünk, ugy sem lehet ezen már változtatni s utóvégre a hazáról van szó, azt védjük. Hát most már csak arra kérem az Istent, hogy ne hozzunk a magyar vitézségre szégyent, hanem mutassuk meg mind a négyen, hogy jó magyar család, jó magyar fiai vagyunk…"

S valóban, nem hoztak szégyent családjukra, hazájukra, mert hárman életüket áldozták a küzdelemben. Egyedül Gyula élte túl a háborút.

Miklóssy Dezső 1910-ben a Debreceni Királyi Törvényszéken joggyakornokoskodott.

A háború kitörésekor Debrecen házi ezredének, a császári és királyi 39. gyalogezrednek lett egyéves önkéntese. Az ezredet 1914 augusztusában a galíciai hadszíntérre vezényelték. A második lembergi csatát követően csapatainkat vissza kellett vonni. Az átfázott, átázott és kimerült legénység napok óta meleg ételt nem kapott, de már kenyere is elfogyott. Útközben talált nyers burgonya- és répafélékkel — itt-ott némi gyümölccsel — kellett beérnie. Zuhogó esőben szeptember 22-én érték el Komanczát. Ekkor már jelentkeztek az első koleraesetek. Azon az éjszakán 4 ember halt meg. Kezdetben senki sem gondolt kolera járványra, de ahogy szaporodtak a megbetegedések úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy járványról van szó, mert menet közben lépten-nyomon dűltek ki a megbetegedettek. A betegség hírtelen jelentkezett, egyesek néhány óra múlva meghaltak. Az ezred visszamaradt betegeinek összegyűjtésére dr. Tamássy Géza tartalékos segédorvos a III. zászlóalj egészségügyi katonáival volt kirendelve. Az útközben megbetegedetteket az útmenti falvakban fedél alá juttatták és meleg teával, s némi orvossággal látták el. A Kárpátok gerincét átszelve magyar földre értek. Laborcrévre érve újabb 6 katona halt meg. Szeptember 24-én az ezred Sztгоpkóra vonult be és ott maradt október 1-ig. Az időjárás ez alatt sem javult, javított az emberek állapotán a rendes élelmezés, de a zsúfolt elhelyezés kedvezett a betegség terjedésének. Megérkezéskor 131 koleragyanús beteg ketten meg is haltak. A betegeket az ezred kórházba szállíttatta, így 26-án 62 főt, 27-én 38 főt, 28-án 39 főt, 29-én 19 főt, október 1-jén 8 főt és elindulás előtt 2-án 35 embert. A járvány ideje alatt (szept. 22—okt. 13.) az ezrednél meghalt 14 ember, kórházba utaltak, ill. falvakban hátra hagytak 1 tisztet és 679 közembert.[1] Miklóssy Dezső is megbetegedett. Kassára a 20-as számú helyőrségi kórházba szállították. Itt hunyt el október 10-én. A kassai központi temető 14-es parcellájában helyezték nyugalomra. Később földi maradványait exhumálták, hazaszállították Debrecenbe.

Miklóssy Béla a 39. gyalogezred I. menetzászlóaljának tartalékos hadnagyaként vonult be. A kiképzést követően szeptember 1-jén vezényelték alakulatával az északi harctérre.

1. Forrás: MH 5. Bocskai István Lövészdandár Könyvtára.

Az I. menetzászlóalj 4. menetszázadába osztották be. Október 17-én a VII. hadtestnek igen nehéz harcai voltak. Blozew gorny falunál.  A csapatok a hajnali szürkületet igyekeztek kihasználni, de eredménytelenül. „Egész nap tombolt a tűzharc, a leghevesebbre délután 2 és 3 óra között fokozódott, de az éjszaka sem volt csendesebb. Az oroszok este ½ 10-kor sűrű, egymásmögötti sorokban megrohamozták a falu menti állásokat, ezt éjfélkor megismételték, de mindannyiszor eredménytelenül. Ezután az ellenség tüzérsége eddig nem tapasztalt hevességgel lőtte védelmi vonalainkat. Elesett Miklóssy Béla és dr. U. Szabó Gyula tartalékos hadnagy".[2] Az ezredtörténetben leírtaknak ellentmond A halotti anyakönyv bejegyzése valamint a család által kiadott gyászértesítő. Ebben ugyanis az áll, hogy fronton szerzett betegségében Debrecenben hunyt el.

2. Forrás: MH 5. Bocskai István Lövészdandár Könyvtára.

Ezt támasztja alá a Debreczen című lap október 20-i híradása is, amelyben beszámolnak a hadnagy temetéséről. A 33 éves korában elhunyt katonát október 18-án délután 4 órakor búcsúztatták. A család Hatvan utca 38. szám alatti házától bajtársai és a város lakóinak sokasága kísérte a gyászmenetet. A 39. gyalogezred zenekara egészen a temetőig gyászindulókat játszva búcsúzott egykori katonájától. A Kossuth utcai temetőben hantolták el.

3. A kép a Milkóssy-hagyatékból való. Sem a helyszínről, sem a képen látható személyekről nincs közelebbi információ.

A harmadik Miklóssy-fiú, Sándor tanulmányait a Debreceni Református kollégiumban folytatta. 1915-ben végzett és tett érettségi vizsgát.

4. Az 1905-ben végzett nyolcadik osztályosok névsorának részlete

Ezt követően jogi tanulmányokat folytatott. Ügyvédjelöltként vonult be a császári és királyi 32. gyalogezredhez zászlósként. Az ezred előbb a déli fronton harcolt, majd szeptember elején az északi frontra került. Szeptember és október hónapban számtalan ütközetben vettek részt. Miklóssy Sándor kiváló katona volt. Ezt bizonyítja, hogy szolgálatai elismeréséül 1914. október 28-án felterjesztették a II. osztályú vitézségi érdeméremre, amelyet meg is kapott.

5. Miklóssy Sándor kézzel írt német nyelvű kitűntetési javaslata 1914. október 24. Jawora. Forrás: bécsi hadilevéltár.[3]

November 9-én az ezredet a Kárpátokból Orosz-Lengyelországba irányították.„November 13-án és 14-én rakodtak ki az Oppelntől északkeletre fekvő Vosuvka és Kreuzburg helységekben, ahonnan mindjárt előre mentek a porosz-orosz határra, azzal a feladattal, hogy a II.b hadtest további szállítmányainak kirakását leplezzék és fedezzék. November 15-én átlépték a határt és a Varta-folyó felé nyomultak előre. November 18-án 4 óra 30 perckor érték el a kitűzött menetcélt, Szborovyt. Az erőltetett menetelés a majd mocsaras, majd jeges, majd homokos utakon, sőt utak nélkül is, fagyos esőben és dühöngő szélben, rendkívül kimerítette a legénységet, úgyhogy nagyon sokan összeestek és visszamaradtak. Ellenség útközben még nem mutatkozott, de a szborovy-i amúgy is rövid pihenőt — a menetelést 10 óra 30 perckor már ismét folytatni kellett — már megzavarta. Hét órakor észak felől, a helység közvetlen közeléből igen heves tüzelés volt hallható."[4]

6. A cs. és k. 32. gyalogezred története (1741-1918). Szerk. Tinódi Varga Sándor. 185. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

Ebben az ütközetben veszítette életét a 13. század katonájaként Miklóssy Sándor. Halálának körülményeiről egyik bajtársa levélben számolt be édesapjának. „Este kilenc órakor, vaksötétben egy falun mentünk keresztül, amelynek elhagyása után kb. 500 méterre (éppen egy hídon mentünk keresztül) iszonyú gyalogsági tüzet kaptunk. Számosan elestek, őrnagyunk pedig parancsot adott, hogy az országút jobboldalán támadjunk. (…) Mi rohantunk s közben – az oroszok igen távol levén – lefeküdtünk lélegzetet venni s elkezdtük az oroszokat lőni. Mellettem valaki folyton kiabált „Csak a villanásra fiúk, csak a villanásra!" Miklóssy volt, szokása szerint folyton buzdítva. Tovább durrogtattam. Egyszer aztán parancs jött a további nyomulásra.  Fölugrok és kiáltok: „Gyere Miklóssy!" De ő szegény nem mozdult. Hamar ismét lefeküdtem, mert a golyók iszonyúan süvítettek. Oda csusztam s mondom: „Mi baj öreg?" s megsimítottam a fejét; kezem ekkor valami csontszilánkba akadt meg, kesztyűm pedig tele lett vérrel. Akkor már halott volt."[5] Bajtársai a közeli faluban, Novobreznicán a templom kertjében temették el. Mindössze 27 éves volt.

7. Halálának ténye az 1915. február 15-i veszteséglistán.

8. Forrás Gyászjelentések. A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára. Hungaricana Könyvtár.

Az idén 100 éves Szabó Magda is megemlítette a család szörnyű tragédiáját Régimódi történet című regényében:„Három nappal később, január 20-án a következő írás megy Oberrohrbachba Tichy Antalnak: „Szegény Miklóssyéktól ma jött gyászjelentés a harmadik fiúról, aki szintén hősi halált halt. A negyedik és utolsó fiú most van kiképzés alatt. Hogy lehet mindezt kibírni?"[6]

Dezső és Sándor hamvait a család 1917-ben hazahozatta, és április 23-án a Kossuth utcai temetőben helyezték őket nyugalomra.[7]

9. Értesítés Miklóssy Dezső és Miklóssy Sándor hamvainak hazahozataláról.

A három Miklóssy-fiú a Kossuth utcai református temetőben nyugodott annak megszűnéséig. Ezt követően földi maradványaik a Honvéd temetőbe, vagy ahogyan a helyiek nevezik: Hősök temetőjébe kerültek, és itt pihennek ma is.

10. A kép a Hősök temetőjében készült a három testvér újratemetésekor.

11. A Miklóssy-fiúk sírja ma a debreceni Honvéd temetőben.

Szülőfalum, a Pest megyei Pánd a megye középső részén, a Gödöllő-ceglédberceli-dombság délkeleti nyúlványánál, a Tápió vidék szélén, három völgy találkozásában helyezkedik el. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a település lakóinak száma 1895 fő volt, ebből 930 fő férfi. A Nagy Háború kirobbanását követően itt is mozgósították a hadköteles korú férfiakat. Közülük 307-en vonultak be katonai szolgálatra.

12. Pánd látképe az 1920-as években. A kép jobb oldalán a református templom, mellette az iskola, a bal felső részben pedig a Patay-kastély épülete látható. Forrás: OSZK.

Molnár József helytörténész több évtizedes kutatómunkájának eredményeként tudjuk, hogy a pándi bakák megjárták a háború minden frontját. Legtöbbjük az orosz fronton küzdött, de ott voltak a szerbiai és román harctéren, és az az olasz fronton is. Legtöbbjük a magyar királyi 29. honvéd gyalogezred és a császári és királyi 68. gyalogezred kötelékében szolgált, de szórványosan más ezredekbe is vittek pándi katonákat, így a magyar királyi 1. honvéd gyalogezredbe valamint a császári és királyi 32-es, 37-es, 38-as, 69-es és a 24-es tábori vadászzászlóaljba.

A pándi családok közül is számosan adták fiaikat a hazának. Itt is voltak olyan szülők, akik két-három gyermeküket veszítették el.

Demény István és Karsai Lídia gyermekei közül hárman estek el: István, János és Sámuel. Bartal István és Béres Julianna is három gyermekét: Istvánt, Jánost és Pált sirathatta. István a magyar királyi 29. gyalogezred 9. századában szolgált, és az 1914. október 24-i veszteséglistán még sebesültként szerepelt.

13. Az 1914. október 24-i veszteséglista részlete.

János a cs. és k. 68. gyalogezred 15. századának volt katonája. Haláláról az 1916. november 7-i veszteséglista értesít.

14. Az 1916. november 7-i veszteséglista részlete.

Tóth József és Hangyás Judit iker gyermekeit veszítette el az első nagy kataklizmában. János és Sándor, mint a cs. és k. 68. gyalogezred katonája közös lovas járőrszolgálatot teljesítettek a Kárpátokban, Lianszki környékén, amikor gránáttalálat érte őket. A sors úgy hozta, hogy egyazon nap születtek 1888-ban Pándon, és egyazon napon 1915. február 10-én estek el 27 évesen.[8]

A debreceni Gorgyán Károly napszámosnak két fia vonult be a Nagy Háborúba. Mindketten kiemelkedő képességű emberek és katonák voltak. A román gyökerekkel rendelkező család gyermekei: Károly és József éppen a háború kirobbanásának évében, valószínűleg apai jóváhagyással ekkor változtatták meg romános hangzású családnevüket, mert ettől kezdve viseli ő és testvére is a Barakonyi nevet. Ezt támasztja alá a gimnázium 1914-1915-ös tanévben készült értesítője, amelyben a magántanulók között már Barakonyi Károlyként szerepel.

15. Immár Barakonyiként a hetedik osztályos magántanulók között.

1915 májusában önként jelentkezett a 3. honvéd gyalogezredbe katonának, noha már vezényelve volt a tartalékos tiszti iskolára. Az olasz harctérre került. 1915 júliusának második felében és augusztusban többször önként jelentkezett az ellenséges állások felderítésére. Ezek közül kiemelkedett az augusztus 15-én este kezdődött vállalkozásuk. Barakonyi tíz önként jelentkező társával elhagyta állásukat. Céljuk a Haláldomb körüli olasz csapatok elhelyezkedésének felderítése volt. Két emberével, Molnár Jánossal és Zoványi Jánossal kivált a csapatból, hogy a Haláldomb délkeleti részén lévő olasz védelmi vonalat felderítsék. Visszavonulás közben azonban erős tűzbe keveredtek. Molnár halálos lövést kapott, Zoványi pedig az 1. honvéd gyalogezredhez keveredett. A magára maradt Barakonyi másnap az egyik fedezékben öt sebesült katonát talált. Amint visszaért ezredéhez jelentette feletteseinek a dolgot. Még aznap éjszaka sikerült mind az öt sebesültet az állásokba beszállítani. Az általa közölt fontos információk, valamint a sebesültek megmentésében szerzett érdemeiért I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremre terjesztették fel. József főhercegtől augusztus 23-án érdemei elismeréséül meg is kapta a kitüntetést.

1915. szeptember 4-én ismét önként jelentkezett felderítő feladatra. Ezúttal is a Haláldomb volt a felderítendő terep. Két napig egy rejtekhelyről figyelték az ellenség tevékenységét, majd az éjszaka leple alatt jelentést küldtek a parancsnokságnak. Szeptember 6-án szakaszvezető társával elhagyták a fedezéket és mintegy 100 méterre megközelítették az ellenséges állásokat. Az olaszok azonban felfedezték és tűz alá vették őket. Barakonyi súlyos sebet kapott. A medencéjén sérült meg. Sikerült még visszavinni őt a magyar fővonalba, de sérülése olyan súlyosnak bizonyult, hogy hamarosan belehalt. Az ezred „legvitézebb katonája"-ként számon tartott fiatalember halálhírét maga az ezredparancsnok, Stadler István közölte a szülőkkel. Másnap, szeptember 7-én katonai tiszteletadás mellett Cotičiban temették el. Az Arany Vitézségi Éremre terjesztették fel, amelyet Boroevič tábornok szeptember 24-én posztumusz adományozott a hősnek. Báró Hazai Samu honvédelmi miniszter erről szóló rendeletét a Honvédelmi Közlöny 1915. november 13-i számának 1930. oldalán tette közzé.

16. Az arany vitézségi érem adományozásáról szóló rendelet

Itteni tevékenységét, hőstetteit részletesen bemutatta Rózsafi János tanulmánya.[9]

A Debreczeni Képes Kalendáriom 1916-os száma is megemlékezett a fiatalon elesett debreceni diákról.

17. Forrás: Debreczeni Képes Kalendériom. 1916. 98. Bálint Ferenc hívta fel a figyelmemet, hogy a Kalendárium szerkesztői eltéveszthették a képét, mivel ezen a fotón szereplő katona ulánus öltözéket visel, Barakonyi pedig a 3. honvéd gyalogezrednek volt a katonája.

Bátyja, az 1895-ben született József a Debreceni Református Tanítóképző intézetében szerzett hadi-tanítói oklevelet 1915. márciusában. Március 28-án a hadbavonult tanítói képezdések nevében, a kollégium dísztermében rendezett ünnepségen ő a búcsúzott. „Búcsúbeszédében többek között így szólt: «Magyarok vagyunk, s ha kell: vérünket áldozzuk."[10] Május 15-én pedig – csak úgy, mint öccse, Károly - a 3. honvéd gyalogezredhez vonult be.  1916 júliusában az 1. Landsturm 10. századának katonájaként az orosz harctéren súlyosan megsebesült.

18. Forrás: az 1917. április 25-i veszteséglista bejegyzése.

A súlyosan sebesült fiatalembert a morvaországi Gödig katonai kórházába szállították, ahol nem sokkal később életének 21. évében elhunyt.

19. Barakonyi József képe a Debrecezeni Képes Kalendáriomban.

Topor István

Felhasznált források:


[1] Lépes-Mátéfy: A cs. és k. báró Hötzendorfi Kondrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914 – 1918. 53-54. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

[2] Lépes-Mátéfy: A cs. és k. báró Hötzendorfi Kondrád Ferenc tábornagy debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914 – 1918. 61. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

[3] Köszönöm a HM HIM HL Bécsi Kirendeltségétől Számvéber Norbert alezredes úrnak és dr. Lázár Balázsnaka bécsi hadilevéltárból megküldött anyagot.

[4] A cs. és k. 32. gyalogezred története (1741-1918). Szerk. Tinódi Varga Sándor. 184-185. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

[5] A Miklóssy-testvérek hősi halála. Forrás: MH 5. Bocskai István Lövészdandár Könyvtára. http://www.bocskai-konyvtar.hu/web/bocskai-dandar/miklossy-testverek.

[6] Szabó Magda: Régi módi történet. Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/SZABO/szabo00001_kv.html 355. o

[7] A temetés pontos dátumát Miklóssy Éva Mária adta meg. Ezúton is köszönöm neki az értékes adalékokat és fényképeket.

[8] Az adatokat Molnár József pándi helytörténész bocsátotta rendelkezésemre, amiért nagyon hálás vagyok neki.

[9] Rózsafi János: Felderítő vállalkozások a Haláldombnál – Egy kutatás története. In.: Pintér Tamás – Rózsafi János – Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, Budapest, 2017., 286-300.

[10] Debreczeni Képes Kalendáriom. 1917. 85-87.

 
Átlagos (0 szavazat)

Hírek

1956. november 4-e néma szemtanúja
Részletek >>
Jelképek, szimbólumok a népművészetben és a festészetben
Részletek >>
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja
Részletek >>
Három porosz katona a Hősök Temetőjében
Részletek >>

 

                                          Hadtörténeti Könyvtár         Tájékoztató Portál