Egy település első világháborus veszteségkutatásának lehetőségei
2016.12.14.

Polyák András alezredes és Csákvári Sándor munkájukban Kótaj település veszteségkutatása során szerzett tapasztalataikat osztják meg az érdeklődőkkel. Számba veszik a lehetséges forrásokat, településen, internetes adatbázisokban elérhető tartalmakat, amelyek lehetővé teszik a többoldalú kutatást. Azt azért leszögezhetjük, minél több forrás van, annál nagyobb lehet a káosz, illetve abszolút pontos veszteséget lehetetlen megadni.

A Nagy Háború centenáriuma kapcsán Magyarország sok településén merül fel a kérdés, hogy az adott hely milyen veszteséget szenvedett el 1914-1918 között. A hősi halottak nevének összegyűjtésén túl, fontos lehet a háború során, vagy azután rokkanttá nyilvánítottak, illetve fogságba kerültek, vagy eltűntek számbavétele is. Véleményem szerint, azok a katonák, akik huzamosabb időn keresztül vettek részt valamely, vagy gyakran több harctér mindennapjaiban, valószínűsíthetően valamilyen pszichés károsodást szenvedtek, még akkor is, ha ennek külső nyomai nem jelentkeztek. A hősi halottak kutatását legutóbb egy Honvédelmi Minisztérium által kiírt pályázat is felszínre hozta. (Bár itt mindjárt előre kell bocsátani, hogy a pályázatnak még hírét sem hallottuk, amikor Kótaj veszteség adatainak vizsgálatához kezdtünk.) Elméletben nem nehéz választ adni a kérdésre, a gyakorlat viszont meglehetősen vegyes képet mutat.

Hazánk törvényei kötelezővé tették a hősi halottak nevének megörökítését. Még nem fejeződött be a háború, amikor az 1917. évi VIII. törvénycikkben intézkedés született ebben a tárgyban: „Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében." Még világosabban fogalmaz ugyanezen törvénycikk a 2. §-ban: „Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel." Vagyis valamilyen - lehetőleg maradandó! – emléken tette kötelezővé a hősi halottak nevének megörökítését. Az 1924: XIV. törvénycikk is megmaradt ebben a keretben, vagyis a halottak emlékének megőrzése érdekében rendelkezik a „Hősök Emlékünnepe" (Magyar Hősök Napja) évente való ünnepléséről.

A különböző helyhatóságok közben csakugyan erejükhöz mérten kezdtek emléket állítani a háború áldozatainak. Ezeknek aztán - szerencsére! - nem egy példánya napjainkig emlékeztet a világégésre. Néhány kivétellel itt is kell számolnunk. Voltak példák ezeknek az emlékműveknek, regisztereknek, veszteségkartonoknak a szándékos megsemmisítésére a későbbiek során. Maradjunk még a rendelkezéseknél, törvényeknél, mivel akad belőlük néhány. A II. világháború időszakában a hősi halottak emlékének méltó megőrzéséről ismételten intézkedtek. Ezt a témakört a belügyminiszter 1942. április 17- én, továbbá április 25-én a honvédelmi miniszter kiadott rendelete szabályozta. Elrendelték az addig hősi halált haltak neveinek bevésését az első világháborús emlékművekbe. Ezt a dátumot nagyon fontos a kutatóknak szem előtt tartani. Sok bosszúságtól tudja megkímélni magát az, aki alapos ismeretekkel rendelkezik. Nagyon fontos azt is tudni, hogy hősi halott fogalmunk a II. világháború befejeztével lényegesen megváltozott. Ide sorolták immár a háború civil áldozatait is. Számunkra a Nagy Háború kapcsán kiemelendő, hogy a törvényalkotó(k) szándéka a hősi halottak nevének megörökítése volt! Közelmúltunk is hozott hadisírokkal kapcsolatos intézkedést. A temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény, 2012. január 1-jétől a hősi temetőre, hősi temetési helyre vonatkozó különös szabályokkal egészült ki. Legfontosabb talán, hogy az ilyen minősítést nyert sírokat a jövőben fenntartani, megőrizni kötelező. Sírhely megváltásának kötelezettsége pedig a minősítés időpontjától megszűnik!

Minden törvény (és szándék) annyit ér, amennyit meg lehet valósítani belőle! A dolgozat innen kezdődő részében levő megállapítások és feltételezések nem tiszteletlenségből születtek. Az őszinte tényfeltárás kívánja meg, hogy körbejárjuk azokat a lehetőségeket, amelyek a pontos adatfeltárást (lennének) hivatottak szolgálni. A feltételes mód megjelenése sem véletlen a fogalmazásban! A háború növeli a népesség mortalitását. Különösen igaz ez a megállapítás a Nagy Háború időszakára. Gyanítható, hogy pontos adataink ma sincsenek, és nem is lesznek erről az időszakról.

Milyen módon veszíthette életét egy katona a háborúban?

  • Beszélhetünk az elsődleges esetekről, amikor harccselekmények következtében vagy azonnal, vagy közvezetett módon következik be a halál. Az azonnali esetben - tanúk jelenlétében - bekövetkezett halál bekerül az adott alakulat tábori halotti anyakönyvébe, hozzátartozó(ka)t értesítik, a temetés helye pedig legtöbbször ismert, ha lehetőség volt a temetésre (több olyan esemény is lehet, ami miatt erre nincs mód, legfeljebb jelképesen).
  • Közvetett esetben valamilyen út előzi meg a halál beálltát (jellemző a kórházi ellátás): kórházi ellátás sok helyen történhet, akár a harctér közelében, vagy a hátország(ok)ban. Kórházi ellátást ebben az időben is adminisztrált módon lehet kapni, az esetleges halálesetek itt is jól dokumentáltak, halál helye, időpontja, oka, temetés helye ismert. A közvetett haláleset törvényszerű velejárója természetszerűleg a sebesülés.
  • Az adminisztráció pontossága és néha hitelessége is függ attól, hogy a bekövetkezett esemény mennyire van távol a hadműveleti területtől. Harci körülmények között az ekkor kizárólag papír alapú dokumentáció részben lehet pontatlan, részben pedig az esetek nagy részében nem maradt ránk (bár ebben a háborút követő időszak eseményeinek is szerepe lehet!).
  • Előfordul, hogy az adott esemény az érintettet élete végéig valamilyen maradandó és jól érzékelhető következménnyel sújtja, vagyis rokkant lesz (a már említett törvények alapján hova kellene sorolnunk?).
  • Végezetül nagyon sajnálatos, de a háború előrehaladtával egyre gyakoribb lesz az öngyilkosság (direkt és indirekt formában). Az indirekt forma pl. az, amikor a katona fegyver nélkül kiugrik az állásból és rohanni kezd a tüzelő ellenség felé, az eredmény nyilvánvaló.

Érdemes a hadifogság tényét is áttekinteni. Honfitársaink nagyon nagy része került hadifogságba. Nemzetközi jog védte ugyan a hadifoglyot, Vöröskereszt is létezett, de maga a fogság ténye nemcsak az életminőséget rontotta, hanem igen jó esélyt adott arra is, hogy az érintett ne élje túl fogságát. A korábbiakban emlegetett adminisztráció itt már korántsem kísérte olyan pontosan az érintettet. Nagyon sokan csak hosszú évek után jutottak haza. Jó páran több alkalommal is fogságba estek. (Megszöktek.) Akadtak, akik hadifogolycserével visszakerültek hazánkba. Mégis megállapítható, hogy ennek a csoportnak már komoly része - különösen, ha éveken keresztül nem adtak hírt róla - a halottak között keresendő. Kivételek ugyan itt is akadnak. Előfordult, hogy a fogságot letelepedés követte a fogva tartó hatalom területén. Az is gyakorlat volt pl. Oroszországban, hogy az ott lábra kapó belső harcokban találhattuk honfitársainkat (ami szintén vezethetett halálhoz). Szélsőséges esetben az is megtörtént, hogy 1944-45-ben a dicsőséges Vörös Hadsereg tisztjeként, katonájaként látott valaki ismét magyar földet.

Nehéz feladatot jelent az eltűntnek nyilvánítottak sorsának kiderítése. Az ide soroltakat bizonyos ideig tartották csak eltűntként nyilván. Mi történt azután? Mi történt az adminisztrációval? Itt bizonyos korabeli iránymutatás azért van. József főherceg a háborút végig a harcvonalban töltötte. Visszaemlékezéseiben rendszeresen visszatérő momentum a veszteség kérdése. Legalábbis az általa parancsnokolt alakulatok esetében. Személyes és többször hangsúlyozott véleménye szerint az eltűntek nagyon magas százalékban a halottak számát gyarapították.

Teljesen más „kalap alá" tartozik a szökés. Minél jobban elhúzódott a háború, annál gyakoribb a bekövetkezte. Sokszor kapcsolódott össze a hadifogsággal. Az un. „zöldkáder" valamiképpen próbálta legalizálni helyzetét. Súlyosabb esetben meglepő módon akár bűnözéssel is. Természetesen eljártak az elfogott szökevényekkel szemben. Viszont fogalmunk sincs arról, milyen arányban sikerült a szökevényt elfogni, vagy milyen arányban volt eredményes a szökés.

A felsorolt veszteségek zömmel a háború idején keletkeztek, s a háború időszakában, vagy a háború befejezését rövid időn belül követő elszámolását mutatják. Nagy számban találunk azonban adatokat hősi halálra sokkal későbbről, holttá nyilvánítások formájában. Dunántúli szülőfalumban 1946-ban, míg Debrecen város halotti anyakönyvében 1957(!)-ben is találtam ilyen halottá nyilvánítást igazoló sablonbejegyzést. Érintőlegesen célszerű megjegyezni, hogy az emlékműveket, vagy esetleges kiadványokat ezeknél az időpontoknál sokkal korábban elkészítették!

Elsődleges forrásnak a veszteséglajstromokat kell(ene) tekintenünk. Ezeket a nagyobb helyhatóságok rendszeresen megkapták. Azokat általában kifüggesztették. A bennük való eligazodás viszont nem könnyű feladat. Gond van a nevek, települések, helyenként alakulatok nevének írásmódjával is. Különösen nehéz lesz a helyzet, ha olyan nevet, településnevet keresünk, aminek az elterjedtsége, vagy írásmódja nem teljesen egyértelmű számunkra. Későbbi közigazgatási reform következtében a Nagy Háború időszakában nem, vagy más néven ismert települések is akadnak (pl: Szolgaegyháza – Szabadegyháza). Számítanunk kell arra is, hogy a Cseh Nemzeti Könyvtár honlapján is elérhető listákban több mint 80.000 illetőség nélküli adat van.

Mit tehetünk ebben a helyzetben, ha egy adott település veszteségét kívánjuk kutatni? Részben sokat. Részben keveset. Azért ha elegendő időt szánunk rá, akkor erős közelítésű eredményhez juthatunk. Érdemes kutakodni. Amennyiben valahol emlékmű is áll, rávésett nevekkel, jó kiindulópontja lehet munkánknak. Bár ebben az esetben is érhetnek bennünket meglepetések, amint azt alább is láthatjuk majd! Támpont lehet valamilyen kiadvány, jelentés is. Ilyenek (a teljesség igénye nélkül):

  • településtörténet,
  • jegyzői, vagy püspöki jelentések,
  • Historia Domus,
  • egyházlátogatási jegyzőkönyvek,
  • egyéb hivatalos iratok, beleértve az adott település anyakönyveit,
  • ezredtörténetek (bár utóbbiak szintén jellemzően jóval a háborút követően születtek).
 

 

                                          Hadtörténeti Könyvtár         Tájékoztató Portál